Kimerultem. Egyszer egy unokatestverem nagyon erzekeltenul es durvan kigunyolt azert, mert edesanyukam egeszsegeert (labaert) aggodtam. Ledobbentett, hogy miert latnak sokszor csak a felszin moge az emberek? ... Mert mindent megadnek, ha csak egyszer ugy ebredhetnek fel, hogy nem kell azon aggodnom, hogy ma milyen betegsege jon... Es megis, szinte elmulik az egyik (legalabbis nem okoz akkora bajt), jon a masik... nincs megallas, nincs fellegzes, nincs pihenes. Anyut a heten 3x volt korhazban. Mara annyira rossz lett az allapota, hogy bent is kell maradnia es azonnal elkezdtek az infuziozast. Nem bir labra allni, meg velem se akart beszelni, amikor a beutalas utan hazamentek apuval bepakolni. Nehezen a gephez jott, de el is ment, ket szot sem tudtam valtani vele. En meg ide vagyok "szakadva" a vilag masik felere. Ezek veletlenek, vagy igy kell lennie? En hiszem, hogy igy kell lennie. De nem konnyit igazan. David segit, kedves. Erti es neki is faj.
Az ido szep, tavaszodik. Sokat dolgoztam, de most tenyleg faradt vagyok. David halad a munkaival. En nemsokara odaadom az angol diplomamunkam Joshnak... hogy ertekelje....
De, jelenleg, semmi sem erdekel...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
1 megjegyzés:
Nagyon fontosak a családi, baráti kapcsolatok. Teljesen normális, ha valaki aggódik a családtagjaiért, különösen a szüleiért. Az lenne baj, ha nem aggódnál. - Jobbulást kívánok anyukádnak, neked meg kitartást és sok erőt. Ne feledd, hogy imában mindent el lehet mondani az Úrnak, nem kell egyedül cipelnünk a terheinket!
Puszi: Kingi
Megjegyzés küldése